Köszönöm – mondtam neki.
„Az én Walterem 2009-ben halt meg. Az első hónapban elfelejtettem, hogyan kell enni. Ezért nem kérdezem, hogy éhes vagy-e. Csak itt hagyom ezt.”
Majdnem elsírtam magam a rakott étel miatt.
Sikerült nem, de épphogy.
—
Szerdánként elkezdtem járni a távolabbi kis vidéki templomba. Ott senki sem tudta, ki volt Garrett. Csak azt tudták, hogy alt hangszeren énekelek, és amikor rám került a sor, sütit viszek.
Apránként felhagytam azzal, hogy arra számítsak, csörögni fog a telefon. Felhagytam azzal, hogy gyakoroljam, mit fogok mondani, ha Margaret valaha is bocsánatot kér.
