Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

nbsp;

„Ha teljesen elutasítja az ételt, szükség lehet táplálásra. Esetleg szondára, attól függően, hogyan reagál.”

„Miért nem eszik? Éhes.”

 

„Az éhezés nem mindig jelent étvágyat. Fájdalom, hányinger, kiszáradás, szervi stressz, félelem. A teste óriási terhelés alatt állt.”

 

Leguggoltam mellé.

 

« Szombra. »

 

Kinyílt a szeme.

 

– Túlélted az utat.

 

Megrándult az orra.

 

« Túlélted, bármi is tört össze. »

 

Légzése felületes volt, de egyenletes.

 

„Túlélted, hogy éhes voltál.”

 

Megérintettem a fülei közötti szőrt.

 

– Szóval most ne add fel.

 

A park óta most először