elköltöztem hozzá „egy időre”. Eleinte jó volt: vacsorák, beszélgetések, befogadás érzése. De a valóság gyorsan jött.
Megvolt a saját megszokott rutinjuk, a munkájuk, az életük. Órákat töltöttem egyedül… Pont mint korábban, de most egy olyan házban, ami nem az enyém volt.
A súrlódások rossz szándék nélkül jelentkeztek:
- „Anya, kevesebb szót.”
- „Anya, vedd lejjebb a hangerőt.”
- „Anya, szombaton elmegyünk szórakozni, jól leszel?”
Egy nap hallottam, hogy a lányom azt mondja a telefonban:
„Tudom, hogy ez a helyes dolog, de kimerítő.
Ekkor értettem meg valami fájdalmasat: a családdal élni nem mindig jelenti
