Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Az út melletti kutya annyira ki volt éhezve, hogy azt hittem, már halott, amíg a tekintete felém nem vándorolt.

 

Amikor felemeltem, használhatatlan hátsó lábai egy szinte semmit sem nyomó test alatt lógtak, és ahelyett, hogy ellenkezett volna velem, az arcát a mellkasomhoz nyomta és sírni kezdett.

 

Azt hittem, hogy az elhagyása volt a legrosszabb dolog, ami valaha történt vele.

 

 

Kevesebb mint két órával később egy állatorvos megmutatott nekem egy röntgenfelvételt, és közölte, hogy bármi is történt vele, az hetekkel azelőtt kezdődött, hogy bárki is otthagyta