ajándékot.
Csak állt előttem.
— Mit szeretnél? — kérdeztem.
— Semmit.
Meglepődtem.
— Semmit?
— Nem akarok többé semmit eldönteni helyetted.
Könnyek jelentek meg a szememben.
— És ha azt mondom, hogy menj el?
— Elmegyek.
— És ha azt mondom, maradj?
— Maradok, ha megengeded.
Hosszú csend után megfogtam a kezét.
— Maradj.
Matthew lehunyta a szemét.
Nem ölelt meg azonnal.
Mintha még attól is félt volna, hogy az öleléssel túl sokat akar.
Én léptem közelebb.
Megöleltem.
És akkor mindketten sírni kezdtünk.
Nem azért, mert minden rendben lett.
Hanem azért, mert végre nem kellett hazudnunk.
Hónapokkal később új életet
