Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

ijedt kutyák ellenálltak.

 

Sombrának látszólag már nem maradt energiája a tiltakozásra.

 

Amíg a röntgenfelvételekre készültek, én leültem mellé a földre.

 

„Teljes megegyezésre van szükségünk a neveddel kapcsolatban” – mondtam.

 

A szemhéja remegett.

 

„Sombra. Tetszik ez?”

 

Az egyik füle megmozdult.

 

„Elveszem.”

 

Egy technikus halványan elmosolyodott.

 

– Úgy tűnik, szavazott.

 

Elvitték képalkotásra.

 

Amióta a parkba értem, most először nem értem hozzá.

 

A szoba furcsán üresnek érződött.

 

A pólómon lévő koszra néztem, ahol az arca pihent.

 

Negyven perccel később Dr. Morris