Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Egy eszméletlennek tűnő  kutya rémült lehet.

 

Egy sérültnek tűnő kutya azért haraphatott, mert a fájdalom minden más lehetőséget eltörölt.

 

Egy elhagyatottnak tűnő kutya akár valakié is lehet, aki kétségbeesetten keresi.

 

De amikor húsz perccel később elértem a parkot, és láttam, hogy több ember álldogál laza félkörben, távol az állattól, azonnal tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.

 

 

„Ő az?” – kérdeztem.

 

Egy szürke pulóveres férfi a fű felé mutatott.

 

„Ott.”

 

„Mióta van itt?”

 

– Itt volt, amikor ma reggel erre jártam.