Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Egy bevásárlószatyrral a kezében lévő nő megrázta a fejét.

 

– Tegnap is.

 

Felé fordultam.

 

« Tegnap? »

 

„Késő délután. Láttam az utca túloldaláról.”

 

« Hívta már valaki az állatvédőket? »

Vegyél kutyatápot

« Nem tudom. »

Tanulj kémiát

 

Ezután senki sem szólt semmit.

 

A  kutya felé néztem.

 

A teste szinte mozdulatlan volt.

 

Majdnem.

 

Lassan sétáltam.

 

Tíz lábnyira megmozdult a bal füle.

 

„Hé, haver.”

 

Nincs válasz.

 

Két méterre megálltam és leguggoltam.

 

Néhány másodpercig semmi sem történt.

 

Aztán a feje talán egy kicsit