Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

elvesztettem az egyensúlyomat.

 

Közepes méretű  kutya volt, valószínűleg úgy ötven-hatvan font körüli súlyú, mégis olyan érzés volt a kezében tartani, mintha egy sokkal kisebb állatot vinnénk bő bundába csavarva.

 

Ott álltam, a mellkasomhoz simulva.

 

Ekkor adta ki a hangot.

 

Először azt hittem, megváltozott a légzése.

 

Aztán megint megtette.

 

Egy halk, törött hang tört elő valahonnan a mellkasa mélyéről.

 

Egyetlen ugatás sincs.

 

Nem a hirtelen  fájdalom éles kiáltása.

 

Valami puhább.

 

Valami remegett.

 

Az arcát a pólómba nyomta.

 

„