Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Ó.”

 

Remegni kezdett a teste.

 

« Megvannálak. »

 

A hang újra megjött.

 

Rémült kutyák között voltam.

 

Dühös kutyák.

 

Balesetek után sikoltozó kutyák.

 Kutyák, amelyek olyan sokáig voltak láncra verve kint, hogy nem tudták, mitévők legyenek, ha valaki gyengéden megérinti őket.

 

De még soha nem hallottam  kutyát pontosan ilyen hangot kiadni.

 

Arra emlékeztetett, amikor valaki próbált nem sírni.

 

A teherautó felé vittem.

 

A feje a mellkasomhoz simult.

 

Amikor letettem a hátsó ülésen lévő takaróra, azonnal kinyitotta a szemét.

 

– Nem tudom,