Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

Normálisan lélegzik? »

 

– Amennyire meg tudom állapítani.

 

« Van bármilyen aktív vérzés? »

 

« Nem. »

 

„Hozd ide.”

 

Gyorsabban vezettem, mint általában szoktam, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a hátsó ülésre lökjem.

 

Minden egyes lámpánál megnéztem a tükröt.

 

A szemei ​​szinte mindig nyitva voltak.

 

Figyel engem.

 

– Jól vagy – mondogattam, bár nem tudtam, hogy igaz-e.

 

Félúton a klinika felé észrevettem, hogy az orrát a takaróba nyomta.

 

Egy szörnyű pillanatig azt hittem, hogy elállt a lélegzete.

 

„Sombra?”

 

A név még azelőtt felmerült bennem,