Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

fordult.

 

A technikus szünetet tartott.

 

„Gyere velünk.”

 

Feltették a hordágyra, miközben én az egyik kezemet az arca mellett tartottam.

 

Kevesebb mint öt perccel később belépett egy állatorvos.

 

Dr. Elena Morrisként mutatkozott be, de ezután nem volt hiábavaló beszélgetés.

 

Megvizsgálta az ínyét.

 

Az arckifejezése megváltozott.

„Mióta van így?”

 

„Nem tudom. Valaki megtalálta egy park közelében. Azt mondták, már tegnap óta ott van.”

 

Ujjait az ínyére nyomta, elengedte őket, majd figyelte, ahogy visszatér a szín.

 

Lassan.

 

Túl