Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

felemelkedett.

 

A tekintete megtalált engem.

 

 

Sötétek voltak, a kimerültségtől unalmasak, de tudatában voltak a történteknek.

 

– Rendben – suttogtam. – Látlak.

 

Közöttünk helyeztem a vizestálat, és csak egy keveset öntöttem bele.

 

Megpróbált felállni.

 

Mellső lábai a földhöz nyomódtak.

 

Felhúzta a vállát.

 

A hátsó fele nem mozdult.

 

Az erőfeszítés mindössze két másodpercig tartott, mielőtt a mellkasa visszaesett.

„Ne tedd.”

 

Közelebb vittem a tálat.

 

– Nem kell hozzám jönnöd.

 

Nyújtóztatta a nyakát, és hanyatt fekve ivott.

 

A nyelve lassan mozgott.

&