Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

őket normálisan használni.

A körmei egyenetlenül koptak.

 

Horzsolások voltak az egyik bokáján.

 

 

És a medencéje helyzete sem tűnt megfelelőnek.

 

Eleget tanultam a mentések során ahhoz, hogy felismerjem, ha valami megijesztett anélkül, hogy pontosan tudnám, miért.

 

– Ez nem tegnap történt – suttogtam.

 

A mögöttem álló nő azt mondta: „Valaki tegnap délután kidobta.”

 

Átnéztem a vállam fölött.

 

– Láttad őket?

 

„Nem egészen. Egyszerűen nem volt ott korábban.”

 

Ez a megkülönböztetés számított.

 

Dühös voltam, de a düh várhatott.

 

A tények voltak