Az út szélén fekvő fekete kutya olyan sovány volt, hogy amikor először megpillantottam, azt hittem, túl későn érkeztem. Bordái kirajzolódtak a koszos szőrzet alatt, hasa beesett, hátsó lábai pedig élettelenül hevertek mögötte, miközben alig néhány méternyire autók suhantak el mellette. Aztán a szeme felém fordult. Ez az apró mozdulat volt az egyetlen jele annak, hogy még él.

az elsők.

 

Lehet, hogy ott hagyták.

 

Lehet, hogy oda mászott.

 

Lehet, hogy valahonnan megszökött.

 

Nem tudtam.

 

Amit tudtam, az az volt, hogy a  kutya előttem sokkal régebb óta szenved, mint huszonnégy órája.

Odahúztam mellé a takarót.

 

„El foglak mozdítani.”

 

A tekintete követte a kezeimet.

 

Először a vállát érintettem meg.

 

Nincs morgás.

 

Lassan végigsimítottam az ujjaimmal az oldalán.

 

Összerezzent, amikor elértem a csípőjét.

 

« Bocsánat. »

 

Lehunyta a szemét.

 

A fájdalmas  kutyák haraphatnak.

 

Soha